Nem mondhatom senkinek, elmondom hát mindenkinek.

A legfurcsább dolog a világon a titkolódzás. Nem mondhatom el, nem tehetem, mert bántani fognak, megbántom azt akit szeretek. Pedig mennyivel egyszerűbb életünk lehetne.

-Miért akarunk megvédeni másokat az igazságunktól? Miért ér mások lelki békéje többet a sajátunknál? Miért az emberi létezés alapja hogy “befogom a pofám” meg “védem a seggem”?

-Tegyük fel, hogy valakivel egy borzasztó dolog dolog történt, de nem mer beszélni róla, vagy nem akarja elmondani, mert túl fájdalmas, akár neki, akár a szeretteinek. Vajon mi lesz ennek a titoknak az ára? Ki fogja megfizetni?

-Azt hisszük, hogy ha nem áruljuk el, hogy mi az igazság, az kevésbé fájdalmas, pedig pont az ellenkezője az igaz. Ha valaki arra van kárhoztatva, hogy egy olyan dologról, ami őt is érinti, csak sejtései, félinformációi legyenek, ott nagy a baj.

-Mind álomvilágban élünk, még ha az álom amit élünk, rémes. Elképzelünk egy sokkal jobb, szebb világot, és megpróbáljuk azt építgetni. Szorgosan gyűjtünk mindenfélét – gyakorlatilag bármit, amivel kitölthetjük az űrt -hogy ne érezzük az életünket céltalannak.

-És az életünk azért üres, mert mesék töltik ki, fújják fel, ahelyett, hogy a valóságot látnánk. A valóság fáj. A valóság az, hogy mind egyedül vagyunk. A bajom senki mást nem érdekel igazán, csak engem. Már ha érdekel annyira, hogy tudomást vegyek róla. Mert a legtöbben erre se veszik a fáradtságot.

-Persze, meg kell felelni. Kinek kell egy olyan munkaerő, aki kifejezi a nemtetszését? Kinek kell egy olyan párkapcsolat, ahol nyíltan kell beszélni. Úgy igazán. Ha az ember őszinte, akkor nem felel meg. Nem felelhet meg egy olyan világban, ami a hazugságokon alapszik.

-Mindenki fél a változástól. Mindenki retteg, hogy ha összedől a nagy gonddal felépített torony, és hirtelen kinn találja magát a napfényen, akkor az rossz lesz. És igaza van. Fájni fog. A hirtelen védtelenség ijesztő. Kiszolgáltatott. Ugyanakkor szabad.

-Amikor hosszú évek hazugságai után hirtelen kiderül az igazság, amit már sejtettünk, de nem tudtuk biztosra, az első pillanatban nagyon kegyetlen. Mert az igazság ilyen. Először fáj, feldühít, aztán szabaddá tesz.

-De az igazságot nem szabad magyarázni. Az igazság létezik,ám  nem megérteni kell, nem leírásokat készíteni róla, hanem látni azt. És ez itt az igazán nagy baj. Az álomvilág eltompította azt a képességünket, hogy a történéseket a maguk tisztaságában lássuk.

-A híradóban megmagyarázzák mit látunk, a politikusok, a szüleink, a társaink propagandája megmagyarázza, hogyan éljünk. A szexuálterapeuta megmagyarázza, hogyan szexeljünk, az önsegítő könyvek elővezetik, hogyan legyünk gazdagok, okosak, szépek. Meg persze, hogy miként segítsük magunkat a pokolba.

-Van egy régi mondás, mely így hangzik: A Pokolba vezető út jóindulattal van kikövezve.

-Jóindulatból ködösítünk, vagy legalábbis ezt mondjuk magunknak. Egyszerűbb az élete, ha nem tud róla. De miért? Már bocsánat, de a másik ember idióta? Nem fogja bírni a súlyát annak, ami rá tartozik? Ki vagyok én, hogy ezt eldöntsem? A “jóindulat” az arrogancia fedőneve. Olyan arrogáns vagyok, hogy eldöntöm a másik helyett, hogy mit tudhat, és mit nem.

-Persze ezt is ki lehet forgatni. De, csak, hogy kifogjam a szelet a már felfeszített vitorlákból, megjegyzem: a gyerekeknek semmi joguk a szüleik dolgában okoskodniuk, sőt, nem tartozik rájuk a felnőttek problémája. És az intim családi történéseimet nem fogom akárkinek elmondani, mert nincs hozzá köze. De amit tudnom kell, azt tudni akarom, mert jogom van hozzá, mert kötelességem. Még akkor is, ha a csodálatos szép világomat tönkreteszi.