Hadd mondjam ki nyíltan: szerintem a politika az Én előrejutásom, a Te legkevésbé hátráltatásod árán kényes művészete. Így aztán ami a mai magyar közéletben folyik, azt nem tekintem politikának. Az valami más, ami ellen én úgy védekezem, hogy teljesen idiótának tettetem magam a témában.
Mégis a minap sikerült felbosszantanom magam, bár ezt minden egyes politikainak nevezett plakát (legyen az óriás, vagy szórólap méretű) meglátása kiváltja belőlem. És az is főleg azért, mert pénzkidobás, környezet és elmeszennyezés.

A politikában én párton és csoporton, valamint valláson kívüli vagyok. Így aztán nem marad nekem ebből más, csak azon rágódni, hogy vajon hogy lehet, hogy ennyi ember hisz még mindig a nézettől független hazugságokban.
Persze tudom. A kételyeket leginkább hangos gyűlöletkeltéssel, a másik pocskondiázásával lehet legalább időszakosan elfojtani. Mert csoporthoz tartozni kell. Még akkor is, ha a csoportról kiderült, hogy elárult, az én kontómra vette fel a hitelét, csinált bármit. A csoport az szent. Még ha hibázik is.
Nade a másik! Az az én életemben minden baj okozója! Pusztuljon! Kössük őket fel a lámpaoszlopokra!
Az persze igaz, hogy az én csoportom tagjai erőszakolnak nőket az utcán, de a másik az sikkasztott. Na ki a gonosz?
Tisztában vagyok vele, hogy mennyire visszás képet festek, hiszen ilyen ebben az országban nem valósulhat meg! Bárki is ír rólunk kritikát, máris bősz oroszlánbőgéssel fogadjuk. Nehogy már a külföld szemében ilyennek lássunk!
Magyarország olyan mint egy nagy család, ahol apa iszákos, anya csalja őt, a gyerekek meg drogoznak, és mindenki a másikra mutogat, de csak addig, amíg kívülről kritika nem érkezik, mert akkor aztán szerető famíliának mutatják magukat. És az aki őket kritizálja, hát nézze már meg magát!
Egyébként én szeretem ezt az országot, csak a képmutatásba fáradtam bele. De abba nagyon. Mert amíg nem ébredünk fel, addig nem lesz jobb. Addig mindig a másik lesz a hibás. Addig a zsarnokunk lesz a kettős mérce.
Én két kiutat látok. És nem Angliai pultos az egyik megoldás. Nem is a menni-maradni kérdéskör. Hanem az, hogy vagy ítéljünk meg mindent szigorúan (magunkat is!), vagy pedig fejezzük már be az ujjal mutogatást. Elvégre Madáchnak igaza volt. A keresztények ugyanazt tették volna, mint a rómaiak.