Lehet ünnep, lehet eső vagy hó, ha kedd, akkor jönnek kukát üríteni. Ma is kitettem a kukámat a ház elé, bár még alig volt félig, de ha már egyszer fizetem, hadd vigyék. Meg ha a jövő hétre hagynám az ürítést, biztosan több szemét képződne és nem férne bele a kukába.

Talán egy-két óra telhetett el közben, amikor egyszer az ablakon kipillantva azt láttam, hogy megállt valaki a kuka mellett, és turkálni kezdett benne. Az első gondolatom az volt, hogy rászólok, nehogy már szétszemetelje az utcára, ami a kukában van! De valahogy elszégyelltem magam, és nem szóltam, csak figyeltem.

A negyvenes férfi – nem is volt igazán szakadtan öltözve – lassú mozdulatokkal túrta át a kukába tett két szemetes zsákot, ezt-azt alaposabban megvizsgált, de végül csak két ezüstpapír csomagocskát vett ki. Megszaglászta őket, becsukta a kuka fedelét és elment. Tűnődtem egy kicsit, vajon mit találhatott a szemétben, amely az én szegénységemet megjárva neki még vonzó lehetett?

Azután rájöttem, hogy a karácsonykor kapott bejgli egy része maradt meg, mert túl édesnek találtam, meg valami csokis torta darab, amit meg sem kóstoltam, szintén az ünnepekről.

Morzsák az asztalomról, a szegénység morzsái. Azért kerültek hozzám, hogy továbbadjam őket. Nincsenek véletlenek, így juthatott el, aminek el kellett jutnia, a barátaimtól a kukán keresztül a címzetthez.

Furcsa világban élünk.